Szédülök, zsibbadok, a pánikroham kezdeti jeleit észlelem magamon. Ki kell mennem a hőségbe, mert kötelezettségeim vannak. A gondolattól-attól, hogy ki kell mennem a lakásból - még rosszabbul leszek. Járkálok, próbálom racionalizálni félelmemet, közben szőlőcukrot rágcsálok (az segíteni szokott). Az utcán emberek vannak, ha elájulok, összeszednek. A táskámban van minden személyazonosítóm, a mentőknek ezzel sem kell bajlódniuk. Még mindig forog velem a világ, de eszembe jut egy ismerős, aki évekig nem mert kimenni, és most haldoklik.
Felülök A. bicajára (az enyém legalább két éve tönkrement, azóta nincs pénzem megjavíttatni) kitekerek. Jó érzés. Mire a boltba érek még rosszul vagyok, de a helyiség légkondicionált, hűs. Két fiatal eladó csajjal beszélgetek, mióta ismét munkanélküli vagyok van időm. Témánk a munkanélküliség, ki-ki elmondja tapasztalatait. Ahol még van elérhető munka, nem ritka a 16 órás munkaidő sem, minimálbérért.
Átsétálok a patikába, veszek egy doboz Valeriana relax nevű "étrend kiegészítőt" hátha nem kuruzslószer. Hazatekerek. Kellemes, hűs szellő fúj, izmaimnak jól esik a mozgás. Uttóbbitól megnövekszik bennem az adrenalin-szint, hazatérve kirobban belőlem a bőgés, de fél percig ha tart, sikerül elfojtanom, felesleges bele lovallnom magam hisztibe. A bicajozás ismét használt. Azért beveszek egyet a növényi nyugtatóból, a kapszulának gusztustalan sötét mocsárzöld színe van. Ártani nem árthat, legfeljebb használ.
